A szerző a Nézőpont Intézet elemzője

Tényleg komoly veszekedés folyik az Európai Központi Bank (EKB) élén, vagy csak műbalhéról van szó? Immár két hete folyamatosan cikkezik a sajtó a Mario Draghi EKB-elnök, illetve Jens Weidmann, a német Bundesbank első embere közötti feszült viszonyról, ami az uniós jegybank hatékony működését is veszélyeztetheti. Már önmagában a széthúzásról szóló találgatások is ártanak az euróövezettel kapcsolatos, amúgy sem bombabiztos pénzpiaci bizalomnak.

A vita kiindulópontját Weidmann február végén írott levele jelentette, amelyben azt vetette Draghi szemére, hogy az EKB indokolatlanul elnéző, amikor pénzügyi segítségéért cserébe nyilvánvalóan gyenge fedezetű garanciaígéreteket is elfogad az eladósodott dél-európai tagállamoktól. Az EKB ugyanis összesen 800 milliárd eurót pumpált az uniós központi bankok közötti fizetési rendszerbe, az úgynevezett Target 2-be. Erre azért volt szükség, mert a finanszírozási gondokkal küzdő déli tagállamokkal szemben óriási követeléseket halmoztak fel az északi országok. Egyedül a Bundesbanknak 500 milliárd eurónyi követelése áll fenn dél-európai központi bankokkal szemben. Mindez addig nem jelent problémát, amíg az euróövezet egyben van, ha azonban széthullana, a követeléseket felhalmozott központi bankok futhatnának a pénzük után – figyelmeztet Weidmann.
Az EKB politikáját azonban korántsem csak emiatt éri kritika elsősorban német, de részben osztrák, finn vagy holland részről is. Draghi, szintén februárban, ismét bevetette „kövér Bertát”, vagyis újfent olcsó hitellel árasztotta el a kereskedelmi bankokat. A legutóbb akció során összesen 800 európai pénzintézet juthatott 1 százalékos minikamat mellett 529 milliárd eurónyi likviditásnövelő hitelhez. Az EKB egyébként nem sokkal karácsony előtt már szétosztott hasonló módon közel 500 milliárd eurónyi kölcsönt. A frankfurti pénzintézet persze pénzkibocsátási monopóliuma révén megteheti ezt, kérdés persze, hogy a nyakló nélküli bankjegynyomtatás milyen inflációs és egyéb veszélyeket hordoz magában.
A kereskedelmi bankok olcsó hitellel történő elárasztása azért is igen kényes kérdés, mert Draghi ezzel közvetetten továbbra is folytatja az eladósodott euróövezeti tagállamok EKB-n keresztüli finanszírozását. Az egyes pénzintézetek ugyanis az 1 százalékos kamatra felvett pénzt gazdasági befektetések helyett leginkább magas hozamú portugál, olasz vagy spanyol kötvények vásárlására fordítják. Hiába tesz eleget tehát Draghi látszólag annak az ígéretnek, hogy az EKB nem vásárol államkötvényeket, az ilyen akciókkal burkoltan mégis azt a monetáris politikát folytatja, amely Németország és az északi tagállamok szerint a pénzügyi fegyelem kikényszerítése ellen hat. Az eladósodott országok ugyanis mindaddig halogathatják a politikailag kellemetlen megszorítások és szerkezeti átalakítások végrehajtását, amíg az EKB beavatkozásainak köszönhetően a kereskedelmi bankok megveszik kétes értékű papírjaikat.
A Weidmann és Draghi közötti feszültséggel kapcsolatban azt is érdemes megjegyezni, hogy miközben egyes megfigyelők inkább dramatizálni igyekeznek a vita jelentőségét, addig mások merő színjátéknak tartják. Melvyn Krauss, tekintélyes amerikai közgazdász például a Financial Times Deutschlandban megjelent kommentárjában nemes egyszerűséggel „majomcirkusznak” titulálta a konfliktust. Krauss szerint Weidmann látszólagos akadékoskodása semmi más célt nem szolgál, mint hogy megnyugtassa a frankfurti pénzintézet konzervatív szürke eminenciásait, akik ferde szemmel néznek Draghi lazítást célzó manővereire. Krauss véleményét árnyalja, hogy a vezető amerikai közgazdászok általában negatívan nyilatkoznak a németek által képviselt monetáris és fiskális szigorral kapcsolatban, mert ez szerintük csak akadályozza a gazdasági élénkülést.
A másik végletet ugyanakkor jól reprezentálja Hans-Werner Sinn, a befolyásos müncheni Ifo gazdaságkutató intézet vezetőjének álláspontja. Sinn szerint – a Bundesbanknál a mediterrán központi bankokkal szemben felhalmozott követelések miatt – Németország sorsa végzetesen összefonódik a csőd szélén álló euróövezeti tagállamokéval. Ezek az országok különböző praktikák révén fölénybe kerültek az EKB vezetőségén belül, és így Németországot újabb és újabb kötelezettségek vállalására kényszerítik, akarata ellenére. Ezzel a kapitalizmus egyik alapszabályát sértik meg súlyosan Sinn szerint: miközben az EKB döntései nyomán a Bundesbank megtakarításait is felhasználják, a kockázatok mérlegelésének jogát megvonják tőle akkor, ha többségi szavazatukkal a mediterrán országok határozzák meg az irányt.
Draghi persze minden lehetséges módon igyekszik kisebbíteni a viták jelentőségét. „Senki nincs az álláspontja miatt elszigetelődve az EKB-n belül” – nyilatkozta nemrég a német panaszokra utalva. Indokolatlannak nevezte a nézeteltérés nyilvánosság előtt történő megvitatását, és ezzel közvetetten kritizálta Weidmann eljárását. A Bundesbank elnökét egyébként többen is bírálják, amiért akár csak elméleti szinten is, de az euróövezet szétesésének következményeit latolgatja.
Az EKB vezetésében hónapok óta tartanak a villongások. Az első intő jel az euróövezeti jegybankelnöki szék biztos várományosa, Axel Weber 2011 februárjában bejelentett váratlan visszalépése volt. Weber a hírek szerint a monetáris politika irányával kapcsolatos nézetkülönbségek miatt távozott. Jürgen Stark, az EKB egykori vezető közgazdásza tavaly ősszel mondott le posztjáról, miután nem értett egyet az eladósodott euróövezeti országok kétes értékű állampapírjainak tömeges felvásárlásával. Nemrég pedig azt is sikerült megakadályoznia a „latin klikknek”, hogy egy másik német, Jörg Asmussen kövesse Starkot a kulcsfontosságú pozícióban. Valószínűleg az sem járul hozzá a feszültség oldásához, hogy a Bundesbank éppen most kedden jelentette be: 2011-es nyereségét szinte teljesen felemésztette az EKB tömeges kötvényvásárlásai miatt kényszerűen megnövelt tartalékképzés.