A szerző elemző

A japánokat valaha Ázsia poroszainak is nevezték a 19. század második felében kezdődött, erősen német mintákat követő, látványos gazdasági fejlődéssel összefüggésben. Ma viszont Olaszországgal kapcsolatban lehet hallani olyan véleményeket, hogy japán sémákat idéz gazdasági folyamatainak alakulása. Sajnos ez utóbbi párhuzam egyáltalán nem hízelgő. Ebben az esetben ugyanis a japán modell a tartós recessziót és a kezelhetetlen magasságban rögzülő államadósság-állományt jelenti.

Olaszország több szempontból is kivételes figyelmet érdemel az euróövezeti hitelválságnak nevezett, folytatásos tragikomédia dél-európai főszereplői között. A 2007 óta bekövetkezett 7 százalékos gazdasági zsugorodás vagy a 130 százalékos GDP-arányos államadósság-állomány nem hangzik túl jól. Itália azonban, szemben a spanyolokkal, a portugálokkal és főleg a görögökkel, rendelkezik valóban versenyképes ágazatokkal a szép tengerparton, az olívaolajon vagy éppen a mesterségesen felduzzasztott, majd annak rendje és módja szerint összedőlt ingatlanpiacon kívül is. Persze ez még annyiban pontosításra szorul, hogy e verseny- és exportképes ipari termelés elég jól körülhatárolható területen koncentrálódik: északon, leginkább még Toszkánától is északabbra. Rómától délre viszont jellemzően jóval több energiát fordítanak az uniós források lehívását lehetővé tevő álpályázatok megírására, és az így megnyert euró milliárdok eltüntetésére, mint arra, hogy esetleg valóban hasznos fejlesztéseket hajtsanak végre.

A dél-európai mércével szokatlanul erős versenyképesség mellett Olaszország másik fontos ismérve, hogy az euróövezet harmadik legnagyobb gazdasága, és 2000 milliárd eurót meghaladó adósságállományával egyszerűen túl nagy falat lenne az uniós pénzügyi mentőcsomagok számára (too big to fail). Ráadásul a Standard & Poor’s (S&P) július 9-én BBB szintre rontotta az olasz államadósság besorolását, ami már csak két lépcsőfokra van a bóvli kategóriától. Mielőtt azonban az egész euróövezetet magával rántó közelgő olasz államcsőd képe megjelenne a szemünk előtt, nem árt megjegyezni, hogy az adósságállománynak mindössze 35 százaléka van külföldi kézben, vagyis a finanszírozás biztonsága korántsem függ olyan nagy mértékben a nemzetközi befektetők hangulatváltozásaitól, mint más államok esetében.

Az S&P a gyenge növekedési potenciállal, illetve az ezzel szoros összefüggésben álló strukturális problémákkal magyarázta döntését. A hitelminősítők ítéleteivel kapcsolatos minden jogos aggály ellenére is nehéz lenne vitatni e problémák súlyát Olaszországban. A 2011 novembere és 2013 áprilisa között hatalmon lévő Monti-kormány temérdek „szakértelme” sem volt elég ahhoz, hogy ezen érdemben kicsit is változtasson. A gazdaságot megbéklyózó bürokratikus vízfej, a lassan működő igazságszolgáltatás, a rossz infrastruktúra, a csekély hitelezési kedv, a magas darabbérköltségek és az alacsony oktatási színvonal változatlanul megmaradtak, még ha a költségvetést sikerült is valamennyire ráncba szedni, és ezt Brüsszel is értékelte.

Az amúgy még mindig versenyképes gazdaság állapotát figyelembe véve, egyre sürgetőbb a lépéskényszer. Az ország ipara összesen 500 ezer munkahelyet veszített 2007 óta, a termelési kapacitás 15 százalékkal csökkent, ráadásul az egyik egykori kulcságazat, az autóipar 40 százalékos zsugorodást szenvedett el. A 2013-as növekedési kilátásokkal kapcsolatos korábbi óvatos bizakodás után a legfrissebb kormányzati és központi banki előrejelzések már 1,3–1,9 százalékos GDP-fogyással számolnak. Az OECD is meglehetősen pesszimista: a szervezet júliusi munkapiaci előrejelzésében a recesszió folytatódását és a 12,2 százalékos munkanélküliség további növekedését valószínűsíti.

Szintén nagy gondot jelent, hogy az amúgy hagyományosan erős exportőrnek számító Olaszországon nem tudott segíteni a kivitel a mostani bajában. Miközben az export volumenét sikerült növelni, mindez nem hatott olyan élénkítően a hazai gazdaságra, mint Németország esetében. Ennek egyik oka, hogy az olaszországi gyártás sok esetben már csak az összeszerelésre szorítkozik, miközben az alkatrészek többségét Ázsiában vagy Kelet-Közép-Európában állítják elő.

És ha mindez még nem lenne elég, az Enrico Letta kormányfő által vezetett, 12 hete hatalmon lévő, hárompárti kényszerkoalíció amúgy sem túl hatékony működését alapjaiban veszélyeztetheti, hogy Silvio Berlusconi Mediaset-perével kapcsolatban július 30-án dönt az olasz semmítőszék (Corte di Cassazione). A tét nagy, ugyanis az ítélet nemcsak börtönbüntetéssel, de a közügyektől való eltiltással is együtt járhat adócsalás miatt a Cavaliere számára. Berlusconi ugyan nem vállalt miniszteri posztot a Letta-kormányban, de személye meghatározó pártján, a Popolo della Libertán (PdL) keresztül. A PdL tagjai ugyanis azzal fenyegetőznek, hogy megvonják támogatásukat a Letta-kormánytól, ami akár egy újabb patthelyzetet teremtő választáshoz vezethet. Más szinte már nem is hiányozna a jelenlegi helyzetben. Bár az is igaz, hogy a kormányválságok száma alapján Olaszországnak már rég össze kellett volna omlania. Mindeddig nem így történt, és valószínűleg most sem fog.